Hírek

2018 - Döntő év a 25 éves Dohnányi zenekar életében
Újévi beszélgetés Hollerung Gábor, Liszt Ferenc-díjas érdemes művész karvezető-karmesterrel, a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar ügyvezető zeneigazgatójával, aki nemrég sikeres pályázat után újabb ötéves vezetői megbízást kapott az önkormányzat képviselő-testületétől.
2018-01-08

A budafokteteny.hu-nak Hollerung Gábor úgy fogalmazott, abban bízik, hogy a fennállásának 25 éves jubileumát ünneplő budafoki zenekar a jövőben hangsúlyosabb támogatásra számíthat a kultúra finanszírozásáért felelős állami szervezetek részéről.

Sükösd Levente: – Új év, új remények, ilyenkor mindenki optimista és bizakodó, ilyenkor mindenki a legjobbnak szeretné magát láttatni, azzá válni, a legjobb arcát mutatni. Az újévi koncert előtt pár nappal azért gondolom, a gondok is legalább annyira záporoznak a karnagyra és zenekarvezetőre, mint az újévi köszöntések. Milyen év elébe néztek, mennyire rohamoztak meg a feladatok?

Hollerung Gábor: – Az újévi hangversenyek számunkra mindig a szórakoztatás a jegyében telnek. Az új évet jókedvvel akarjuk kezdeni, ezért hosszú évtizedek óta azt a hagyományt követjük,  hogy változatos, izgalmas és szórakoztató programmal várjuk a koncertlátogatókat. Így lesz ez Budafokon mindkét koncerten és a Müpa-ban is egy hétre rá, ahol szintén két koncertünk is lesz, mert a nagy érdeklődésre való tekintettel aznap délelőtt egy ráadás koncertet adunk.

S.L.: - Egyik a hazai közönség, másik a még nagyobb hazai közönség.

H.G.: – Így van. A budafoki a lokális közönségünk, a Müpa-beli pedig a tágabb hazai közönségünk, de azért van átfedés,  nem kevesen mindkét koncertre eljönnek. Nyilvánvalóan az újév úgy kezdődik, ahogy az előzőt befejeztük, és mi relatív jól fejeztük be a tavalyi esztendőt. Nagy hajrával, iszonyatos mennyiségű munkával, viszont észrevehető bevétellel.

S.L.: – Vajon honnan örökölted ezt a képességedet, hogy vezetőként képes olyannak is lenni, amilyennek a művészek közül nem sokan tudnak: precízen szem előtt tartva, hogy „mennyi az annyi”?

H.G.: – Nem tudom, hogy a családomban volt-e ilyen ember. Édesapám hihetetlenül sokoldalú ember volt, egész életében vezető beosztásban dolgozott, bár inkább szakmai vezetőként. Hogy a pénzre is figyelő vezetői képesség hogyan alakult ki bennem, azt nem tudom, de az biztos, hogy amikor relatív hamar vezető pozícióba kerültem, a pénzügyi felelősség is rám hárult. A Zeneakadémia KISZ-titkáraként – amit nem szégyellek, mert én voltam az intézmény történetében az első, akit valóban a hallgatók választottak – üres kasszát vettem át, majd 3 évvel később jelentős pozitív mérleget adhattam át az utódomnak. Abban is szerencsés vagyok, hogy már gyerekkoromban nagyon sokat járhattam a világot. Családunk egy része a Felvidékről kitelepített német, így a nyarakat Nyugat-Németországban tölthettem, ahol megtanultam: a pénzt nem kegyelemből kapja az ember, hanem munkával, tehetséggel, befektetéssel teremti elő. Főiskolás korom után átvehettem a KISZ Központi Művészegyüttes Egyetemi Énekkarát, mely a mai napig működik Budapesti Akadémiai Kórustársaság néven, és ott is meg kellett tanulni gazdálkodni a pénzzel. Egész életemben „az igazság bajnoka” voltam, másfelől pedig renitens ember, a rendszerváltás előtt és azóta is (erről az önkormányzatnál elég sokat tudnának mesélni). Soha nem tudtam az ún. mainstreamhez tartozni és soha nem kerültem be a kiemelten támogatott és menedzselt művészek sorába, amit végülis már nem is bánok. Ilyen szempontból a Dohnányi zenekar is jobbára szembeszélben töltötte el az elmúlt 25 esztendejét.

S.L.: – Tény, hogy nem szokásos pályát jártál be ebben a műfajban.

H.G.: – Sosem tudtam alkalmazkodni ahhoz a megkövesedett intézményrendszerhez, amely nem képes új elemeket befogadni. Véleményem szerint Magyarországon a rendszerváltás óta nem történt meg a kulturális rendszerváltás. A kulturális intézményrendszer lényegében mozdulatlan, és már csak mosolyogni tudok azon, ahogy a szocialista gondolkodásban létrehozott intézmények toldozódnak, foldozódnak, menekülnek meg így vagy úgy, újabb és újabb gazdához kerülve, attól függően, hogy éppen ki sír a leghangosabban.

Eközben pedig a legtöbb új, a rendszerváltás után alapított kulturális képződmény kanosszát járt és jár mind a mai napig itt Magyarországon.

S.L.: – A díjak azért jönnek szép sorban, maradjunk a Dohnányinál és személyednél, hiszen az elismerés a társulatnak is szól.

H.G.: – Igen, ez megtisztelő. Ha őszinte akarok lenni, 50 évesen Liszt-díjat kapni nem akkora büszkeség. Kétségkívül az érdemes művészi cím egy életmű elismerése. De engem ez kevésbé érdekel. Sokkal fontosabb ennél, hogy Magyarországon a Budafoki Dohnányi Zenekar az egyik legnagyobb szimfonikus zenekar, amely 100 főnek ad munkát és 100 fő után fizeti az adót és a járulékot, de az állami támogatása még a béreket sem fedezi.

S.L.: – Az önkormányzati fenntartás ebből a szempontból nem fedez mindent, de persze alapvetően az is ott van.

H.G.: – Persze, hiszen az önkormányzat a tulajdonos. Ő felelősséget vállal a mi több mint egymilliárdos költségvetésünkért. És bár a fenntartói támogatás valóban lehetne nagyobb, de az is nyilvánvaló, hogy a budafoki önkormányzat a költségvetéséhez képest nagyobb százalékot fordít a zenekarára, mint mondjuk Debrecen a saját együttesére. Létezik egy kiegészítő támogatás az állam részéről, melynek szempontrendszere alapján a támogatottak élén kellene állnunk, mégis, mire eljön az effektív pénzosztás pillanata, a rendelkezésre álló keretből a status quóban stabilan szereplő, rendszerváltás előtti együttesek sokkal többet, az az új szereplők pedig sokkal kevesebbet kapnak. Mi az utóbbiak közé tartozunk.

S.L.: – Most is éppen fültanúja lehettem egy telefonbeszélgetésednek, amelyből a „mi mennyi és mikor érkezik végre” jellegű zenekarvezetői aggódás csengett ki. Nagyon is ott van mindez a gondolataidban, enélkül talán nem is tartanátok itt a zenekarral, ahol.

H.G.: – Persze, pechemre és szerencsémre a kényszereimben mindig találok utat a fennmaradásra és előre lépésre. Ebben a szerencsében az a pech, hogy ezért mindenki azt mondja, hogy a jég hátán is megélünk. Ezért aztán senki nem veszi komolyan az anyagi természetű segélykiáltásainkat. Egész biztos – és ezt gyengéden jeleztem az önkormányzat felé is, eddig kevés sikerrel –, hogy a jelenlegi feltételek mellett a zenekar nem fenntartható.

S.L.: –Mi lesz a válaszotok? Megint belehúztok és turnékkal körbejárjátok a világot?

H.G.: – Ennél több „belehúzás” már nem lehet, vissza kell vennünk a tempóból. A turnék pedig a mai világban már nem pénzt hoznak, hanem pénzt visznek, a legtöbb turnézó együttes jórészt maga fedezi a turné költségeit. A Dohnányi zenekar tavaly olyan mennyiségű munkát végzett, ami mindannyiunk egészségének, teljesítőképességének a határán van.

S.L.: – Idén is lesz Aranybál.

H.G.: – Lesz Aranybál, mondjuk az egyelőre még nem a pénzcsinálás, hanem a fejlesztés stádiumában van Reméljük, hogy egyszer majd anyagilag is sikeres lesz, mint ahogy a filmzene-koncert is most már tisztességes bevételt hoz, de ott van a Havasi produkció is, ami tulajdonképpen a zenekar működésének egyik záloga. De ezeket a produkciókat is a nulláról indítottuk, és sok éves munka eredménye, hogy ilyen sikeresek lettek.

S.L.: – Ezek se véletlenül találták meg a zenekart. Ti kerestétek a lehetőséget?

H.G.: – Ők találtak meg minket. Így voltunk például a populáris műfajban a Sting-produkcióval, ami annak idején megmentette az életünket, mert az önkormányzatnál épp a felszámolási eljárás kezdetén voltunk 2011-ben, ha jól emlékszem. A producereket elhajtotta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, hogy ők ilyet nem vállalnak, akik aztán találtak meg minket. Havasi Balázs is klasszikus zongoristaként keresett meg anno, hogy van egy ötlete, és a nulláról indultunk el. Én magam is sokat igyekeztem segíteni külföldi kapcsolataimmal, hogy a produkció elinduljon. Aztán ők ezt fantasztikusan felfejlesztették és ebből jött létre egy közös produkció, ami számunkra is fontos bevételi forrássá vált.

S.L.: – Én azt érzem, hogy az energia nem hiányzik belőled a 64 év ellenére sem, tehát ilyen szempontból bizakodhatnak a zenekari tagok.

H.G.: – A zenekari tagok bizakodhatnak, mert amíg a karomat fel bírom emelni, a számat ki bírom nyitni, addig mindent meg fogok tenni értük, ahogyan eddig is. Azonban van, ami nem rajtam múlik. A magyar kulturális életben ugyanis nem szokás mérni a valódi teljesítményt, amit nem igaz, hogy nem lehet, de pl. a mi szakmánk nem akarja, a politika pedig nem tudja. Ez azért veszélyes, mert egyáltalán nem mindegy, hogy a kultúra hogyan és mivel tudja segíteni az eljövendő generációk kulturális és mentális fejlődését. Nem mindegy, hogy miféle munícióik lesznek ahhoz, hogy boldogabb életet éljenek, hogy értsék a szeretet fogalmát, a más emberhez való tartozás és a közösség fogalmát, a saját maguk gyarapításának a fogalmát, és meglegyen az a szilárd morális és mentális alapjuk, amelyen a gyermekeiket fel tudják nevelni.

S.L.: – Megy a tuctuc a youtube-ról.

H.G.: – Semmit sem szabad leegyszerűsíteni. Az egykor ördögnek tekintett Beatles-zenére úgy tekintünk, mint egy korszak isteni legendájára. Állítólag Bernsteint megkérdezték, hogy ki fog fennmaradni a 70-es 80-as évek zenekultúrájából az akkor legnagyobbnak tartott zeneszerzők közül, mint pl. Stockhausen vagy Boulez? Azt válaszolta, hogy Lennon és McCartney. Őrá fog emlékezni az utókor, és ebben Bernsteinnek igaza van. Drága jó tanárunktól, Pernye Andrástól tanultuk, hogy ha egy társadalmi korosztály vagy réteg képtelen a társadalom favorizált kulturális aktivitáshoz kapcsolódni, mert senki nem segíti őket abban, hogy Shakespeare Rómeó és Júliáját vagy Mahler 8. szimfóniáját értse és szeresse, akkor az a réteg meg fogja teremteni magának a saját kulturális aktivitását, ami nyilvánvalóan a saját igényeihez fog illeszkedni.

Nem a youtube-bal van a legnagyobb baj, hanem a mobil nyomogatásával és a cseteléssel, facebookozással, mert ezeken a felületeken az emberek „lelki pucérságban” kommunikálnak egymással, így, ha véletlenül leülnek egymással szemben, nem tudnak a másik szemébe nézni, nem tudnak egymásra mosolyogni, nem veszik észre, ha valaki tetszik valakinek. Nem értik a szeretet fogalmát sem, hiszen egész nap gépekkel kommunikálnak. A zene azért van különleges helyzetben, mert mi zenészek nem szavakkal, hanem elementáris érzelmi ellentétekkel kommunikálunk Rengeteg kutatás, felmérés és saját tapasztalat azt mondja, hogy a zenét értő és művelő emberek szociális viszonyai sokkal természetesebbek, érzelmi életük sokkal gazdagabb, és döntő többségük erősen ható, pozitív minta a következő generáció számára.

S.L.: – És teltházzal játszotok folyamatosan… Ha nézem a közönséget, nem csak az idősebb korosztály van ott.

H.G.: – Vegyes, egyértelműen. Azt nem állítom, hogy mikor Bartókot játszunk, a tinédzserek ott tobzódnak, de amikor Harry Pottert is játszunk egy koncerten, adott esetben klasszikusnak számító művek mellett, akkor megnő a fiatalok aránya.

S.L.: – Tudsz azért annak örülni, hogy újabb öt évre bizalmat szavazott neked az önkormányzat?

H.G.: – Természetesen tudok. Igaz, 20 éven keresztül nem kellett pályáznom. Most az új szabályok miatt igen. Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondolkodtam el azon kicsit, hogy ezt tovább akarom és főleg tudom-e tovább csinálni. Az biztos, hogy a zenekart és az eddig elért művészi értéket szeretném tovább vinni, de az ezzel járó szélmalomharcot nem biztos, hogy akartam és akarom. Ha már elvállaltam, megteszek mindent, hogy ez a helyzet elmozduljon.

Ez a jubileumi esztendő reményeim szerint az önkormányzat és a kormányzat számára is egy lehetőség arra, hogy a zenekar két és fél évtizedét értékelve átgondolja, hogy milyen módon lehetne biztosítani ennek a magas színvonalú értékteremtő munkának a fenntartását - mondta a budafokteteny.hu-nak adott újévi interjúban Hollerung Gábor.

 

 

FOTÓ : KOCSIS ZOLTÁN ::

 

 

 

 

 

Kapcsolódó képgaléria: