Isten szolgája, Lao Ce tanítványa
A Városházán járt Böjte Csaba, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója, aki arról beszélt, hogy az embereket csak szeretve lehet jobbá tenni
2018-12-24

Böjte Csaba testvér, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója a budafoki Városháza dísztermében előadást tartott, melynek a mottója – „Az embereket csak szeretve lehet jobbá tenni” – ilyenkor, advent idején kiváltképp aktuális. Az erdélyi árva, elesett gyermekek gyámolítója egy napra rá már Miskolcon, a Művészetek Házában volt, ahol „Jónak lenni jó” címmel fogadta adventi lélekhangoló jótékonysági esten az adakozni vágyókat. Ez utóbbi összejövetel után nyilatkozott a Városházi Híradónak, de nemcsak nyilatkozott, hanem e sorok íróját meg is hívta egy dévai látogatásra.

– Csaba testvér, ön népszerűbb, mint egy rocksztár…
– Na… hát, ha nem is igaz, de azért jólesik hallani…
– Kevés olyan emberrel találkoztam, akinek a megítélése ennyire egyöntetűen pozitív lenne, mint az öné, ebben a sajnos végletesen megosztott országban.
– No, ennek nagyon örülök, talán ez azt jelenti, hogy kedvező fogadtatásra talál a szolgálatom.
– Nos, ez a bizonyos szolgálat, hogy úgy mondjam, folytonos mozgásban tartja önt.
– Valóban, a minap tértem haza Ausztráliából, ahol már harmadszor jártam az ottani magyarok között, először tíz éve, másodszor pedig öt éve. Úgy mondják, nyolcvan-százezer magyar él ott a világ túlsó végében, különösképpen a nagyvárosokban, Sydneyben, Melbourne-ben, ezeket a városokat jártam, ugye, ott is advent van most, és megpróbáltam karácsonyi hangulatba hozni az embereket. Nagyon kedvesen fogadtak, szívélyesek voltak, s mivel már harmadszor jártam ott, ismertek is. Sajnos, azon a vidéken nagyon kevés a katolikus pap, jobbára anglikán vallásúak az emberek, találkoztam olyannal is, aki szomorúan mondta, hogy öt évvel ezelőtt tudott legutóbb gyónni, akkor is nálam, amikor ott jártam. Ott is sokan vannak Délvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből, valahogy úgy, mint itt, a Kárpát-medencében. 
– Adakoztak az ausztráliai magyarok az alapítvány, s ezen keresztül az árva erdélyi gyermekek részére?
– Igen, sikeres volt az út, de akkor is ezt mondanám, hogyha egy banit sem tudtam volna gyűjteni. (A bani a romániai fillér, a lei váltópénze – a szerk.) Sok-sok nagyszerű emberrel találkoztam. 
– Budafokra hogyan emlékszik vissza?
– Én mindig örvendek, ha emberekkel tudok találkozni. Azt tapasztalom, hogy nagyon sok jó ember van itt a Kárpát-medencében. Mi igazából mind arra vágyunk, hogy szeressük egymást, és szeretetben élhessünk, és egymásnak jó testvérei legyünk. Én nagyon hálás vagyok a Jóistennek, mert olyasmire kaptam hivatást, hogy biztassam az embereket arra, hogy szeressék egymást, szeressék az Istent. Ez olyan portéka, amit könnyen, jól el lehet adni!
– Az egyszer biztos… Két hete volt alkalmam Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön járni riportkörúton magyar futballcsapatoknál…
– …és jól is megy nekik, hála Istennek!
– Jól bizony, no, és ott is emlegették Csaba testvért a székelyek, és ott, akkor kedvet kaptam arra, hogy ellátogassak Dévára.
– Fel kell ülni az autóra, alig több mint négy és fél óra Budafoktól Déva, nem egy nagy távolság, el kell jönni hozzánk, meg kell nézni, hogyan élnek a mi gyermekeink! Szívesen látjuk!
– Meg is beszéltük. Ugye, Miskolcon a gyerekek is itt voltak Csaba testvérrel?
– Hát nem az összes, mert 2500 gyerekről gondoskodunk, most csak azokat hoztuk el, akik a székelyhídi házunkban élnek. 
– Erdélyben minden árva, rászoruló gyermeken segítenek, akin tudnak, vagy csak a magyarokon?
– Mindenkin, válogatás nélkül, legyen bár magyar, román vagy cigány. Az úgy van, hogy rengetegen vegyes házasságból származnak, nem is nagyon lehet kideríteni, hogy milyen nemzetiségűek, van, akinek apukája magyar, anyukája román, vagy éppen fordítva, meg aztán azt szoktam mondani, hogyha egy szekér előtt két ló van, akkor mindkettőt be kell fogni a hámba, hadd húzzák!
– Egy indiszkrét kérdés: ha jól tudom, januárban betölti a hatvanat…
– … ha a Jóisten is megsegít.
– Csakis akkor. Jómagam már a hatvanhármat is betöltöttem…
– …Isten éltesse!
– Köszönöm szépen, de ezzel csak azt akarom mondani, hogy már én is érzem, hamarabb elfáradok, mint húsz éve. Hogy bírja Csaba testvér ezt a rengeteg utazást? – hiszen a beszélgetésünk másnapján még Szegeden is tartott előadást.
– Úgy érzem, hogy van is kedvem, meg szívesen is végzem a dolgomat, adott hozzá erőt a Jóisten. Holnap (vasárnap, december 9-én – a szerk.) délelőtt még Szegeden tartok misét s elmélkedést, onnan visszamegyek Budapestre, s hétfőn indulok haza, Dévára. Tudja, négyezer évvel ezelőtt élt egy kínai ember, úgy hívták, Lao Ce. Ő azt mondta, tedd azt, amit szeretsz, s többé soha életedben nem kell dolgoznod! Hát én, hála Istennek, azt csinálhatom, amit szeretek, és ebben nem tudok elfáradni, mert ez nekem nem munka, hanem szenvedély, illetve… hogy is mondjam, jó dolog! Örömömet lelem benne, egyáltalán nem érzem fárasztónak a szolgálatot. A legtöbbet otthon vagyok, Erdélyben, de akkor sem egy helyben, hol itt vagyok, hol ott vagyok, ahol éppen szükség van rám.
– Láttam az életrajzában, hogy rengeteg kitüntetést kapott, magyart is, európait is. Melyiknek örült a legjobban?
– No hát, én annak örülök a legjobban, amikor keresztelőre hívnak, vagy fiatalokat esketni. No de most is hívnak, engedje meg, hogy elbúcsúzzam, Isten áldja meg!
– Isten áldja önt is, Csaba testvér! 
 (Ch. Gáll András)